Utolsó néhány poszt az előző blogból
(archív: 2013. március 09-10.)
Egyre nagyobb az Oroszlánkölyök.
És ezt nem csak abból érzem, hogy egyre nehezebb felemelni. :)
A hétvégénk azzal indult, hogy közkívánatra kivittem a Károlyi kertbe, ahol aztán találkozott a kis barátnőjével, aki az anyjával jött le. Jó idő volt és simán elszaladt másfél óra. Olyan szinten indult be a mókázás, hogy a lányok dőltek a nevetéstől, az anyuka pedig meglepődött, mennyire idétlen tudok lenni. Úgy gondolta, emiatt nem vesznek komolyan a csemeték. De partner a játékban ugyanúgy lehetek, mint felnőtt, nem csak az egyik lehetséges. Talán sok felnőtt annyira belefáradt az Élet dolgaiba, hogy már nem meri kiengedni a benne megbúvó, egészen kifakult gyermeket. Pedig a felnőtteknek is szükségük van a játékra, amit legtöbbször csak a bennük rejlő gyermek tud előhívni.
A legnagyobb szám az volt, amikor a jobb kezem csuklóból eltűnt valamiért, és én egy előadás keretében azt is előadtam. Azonban robotkéz lett belőle, amit a könyökömnél lehetett beállítani. A huncut kölykök mindig megnyomkodták, aztán nevettek, mert ettől (míg másra nem programozták) tisztelegtem, a fülembe nyúltam vele, vakargattam a homlokom, a térdem kezdtem csapkodni, ásítoztam, vagy épp magam kezdtem el csiklandozni. Mégis ők nevettek jobban, és ezt jó volt látni. Persze volt, hogy a kéz kergetni kezdte őket, mert arra programozták, hogy az orrukba nyúljak, ami elől aztán lett szaladás, amikor pedig nagyon nyújtózkodva megfogtam az egyik lámpaoszlopot, megpróbáltak utána mászni, hogy valahogy átállítsanak. Végül Manó nyomta meg a könyököm leleményesen az esernyőjével.
Alig akartak elindulni, de akkor azt mondtam, még be kell ugranom a játékboltba, mert van ott félretéve nekem valami (két kártyadoboz az épp aktuális projekthez). Ha már ott jártunk, kipróbáltunk néhány játékot, amiből a Szellemlépcső annyira megtetszett nekik, hogy a hétvégére el is kértem a boltból. Mindkét nap játszottunk vele. Megnéztük a Hotel Transylvania-t is. Azóta a nagy szemű, szájremegős denevérlány a háttérképem (az irodában is). :)
Mire jók a szörnykártyák
Kinyomtattam és felvágtam a szörnykártyákat, hogy nekünk is meglegyen az a társas, amit legutóbb a születésnaposnak alkottunk. Miután Manó (nagy szenvedések árán) elkészült a leckével, erősség szerint rendeztük a kártyákat és ő írhatta rá az erejüket. Ha már előttünk voltak a számozott kártyák, felvetettem egy számot (18) és azt kellett minél több variáció szerint kitenni a (5-12-es) szörnyek erejéből. Egy kis játékos matek sosem árt, bár Manónak abban nincs gondja, már magától szoroz, amivel sikerült meglepnie. Bár még csak az alacsony számokkal, és valójában egymás után összeadja a 3x4-et, de akkor is jól megy neki.
Olvasni is jól olvas. Kiszótagolja magában a szavakat, majd 2-3 szót elmond. A beszédhibáját pedig egy egész jó módszerrel enyhítette, amit nem tudom, honnan szedett.
Összekötőst is rajzoltunk. Ő persze kihagyta a számozást, de nem volt gond korrektül követni a pontrajzát (jobb alsó). Azért az összekötős számvezető lényegét megemlítettem neki, jó lesz, ha legközelebb nem spórolja le! :)
Akartam készíteni néhány közös képet, de mikor nem voltunk egyedül hozzá, nem az volt az eszemben, aztán meg már elrobogtunk. A villamoson folytattam a Lilo és Stich és a Pókember kalandjait a különböző "kísérletekkel". Az egyik az Igen-nem kísérlet feltűnése volt, és aki rövid idő alatt 3x kimondta az igen vagy a nem szót, az elájult. Bizony nem volt könnyű legyőzni ezt a kis lényecskét, és Manó is "elájult" néhányszor, amikor nem sikerült a tiltott szavak nélkül válaszolnia. Végül sikerült kellően hosszan beszélgetni a mesében a lényecskével, hogy az belefáradva elszenderedjen, közben Manó is tanult néhány trükköt, aztán ott is voltunk a nagy kapu előtt.
Hamar elszaladt velünk a mókás hétvége, én pedig csak nézem, nézem, ahogy Manó egyre nagyobb lesz...
(archív: 2013. március 09-10.)
Egyre nagyobb az Oroszlánkölyök.
És ezt nem csak abból érzem, hogy egyre nehezebb felemelni. :)
A hétvégénk azzal indult, hogy közkívánatra kivittem a Károlyi kertbe, ahol aztán találkozott a kis barátnőjével, aki az anyjával jött le. Jó idő volt és simán elszaladt másfél óra. Olyan szinten indult be a mókázás, hogy a lányok dőltek a nevetéstől, az anyuka pedig meglepődött, mennyire idétlen tudok lenni. Úgy gondolta, emiatt nem vesznek komolyan a csemeték. De partner a játékban ugyanúgy lehetek, mint felnőtt, nem csak az egyik lehetséges. Talán sok felnőtt annyira belefáradt az Élet dolgaiba, hogy már nem meri kiengedni a benne megbúvó, egészen kifakult gyermeket. Pedig a felnőtteknek is szükségük van a játékra, amit legtöbbször csak a bennük rejlő gyermek tud előhívni.
A legnagyobb szám az volt, amikor a jobb kezem csuklóból eltűnt valamiért, és én egy előadás keretében azt is előadtam. Azonban robotkéz lett belőle, amit a könyökömnél lehetett beállítani. A huncut kölykök mindig megnyomkodták, aztán nevettek, mert ettől (míg másra nem programozták) tisztelegtem, a fülembe nyúltam vele, vakargattam a homlokom, a térdem kezdtem csapkodni, ásítoztam, vagy épp magam kezdtem el csiklandozni. Mégis ők nevettek jobban, és ezt jó volt látni. Persze volt, hogy a kéz kergetni kezdte őket, mert arra programozták, hogy az orrukba nyúljak, ami elől aztán lett szaladás, amikor pedig nagyon nyújtózkodva megfogtam az egyik lámpaoszlopot, megpróbáltak utána mászni, hogy valahogy átállítsanak. Végül Manó nyomta meg a könyököm leleményesen az esernyőjével.
Alig akartak elindulni, de akkor azt mondtam, még be kell ugranom a játékboltba, mert van ott félretéve nekem valami (két kártyadoboz az épp aktuális projekthez). Ha már ott jártunk, kipróbáltunk néhány játékot, amiből a Szellemlépcső annyira megtetszett nekik, hogy a hétvégére el is kértem a boltból. Mindkét nap játszottunk vele. Megnéztük a Hotel Transylvania-t is. Azóta a nagy szemű, szájremegős denevérlány a háttérképem (az irodában is). :)
Mire jók a szörnykártyák
Kinyomtattam és felvágtam a szörnykártyákat, hogy nekünk is meglegyen az a társas, amit legutóbb a születésnaposnak alkottunk. Miután Manó (nagy szenvedések árán) elkészült a leckével, erősség szerint rendeztük a kártyákat és ő írhatta rá az erejüket. Ha már előttünk voltak a számozott kártyák, felvetettem egy számot (18) és azt kellett minél több variáció szerint kitenni a (5-12-es) szörnyek erejéből. Egy kis játékos matek sosem árt, bár Manónak abban nincs gondja, már magától szoroz, amivel sikerült meglepnie. Bár még csak az alacsony számokkal, és valójában egymás után összeadja a 3x4-et, de akkor is jól megy neki.
Összekötőst is rajzoltunk. Ő persze kihagyta a számozást, de nem volt gond korrektül követni a pontrajzát (jobb alsó). Azért az összekötős számvezető lényegét megemlítettem neki, jó lesz, ha legközelebb nem spórolja le! :)
Akartam készíteni néhány közös képet, de mikor nem voltunk egyedül hozzá, nem az volt az eszemben, aztán meg már elrobogtunk. A villamoson folytattam a Lilo és Stich és a Pókember kalandjait a különböző "kísérletekkel". Az egyik az Igen-nem kísérlet feltűnése volt, és aki rövid idő alatt 3x kimondta az igen vagy a nem szót, az elájult. Bizony nem volt könnyű legyőzni ezt a kis lényecskét, és Manó is "elájult" néhányszor, amikor nem sikerült a tiltott szavak nélkül válaszolnia. Végül sikerült kellően hosszan beszélgetni a mesében a lényecskével, hogy az belefáradva elszenderedjen, közben Manó is tanult néhány trükköt, aztán ott is voltunk a nagy kapu előtt.
Hamar elszaladt velünk a mókás hétvége, én pedig csak nézem, nézem, ahogy Manó egyre nagyobb lesz...
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése